Búcsúzás

2010. október 24

Kicsit önző módon most az én érzéseimről írok...Lehet, hogy ez kevésbé érdekes, de muszáj, mert valahogy ki kell adnom magamból...remélem ez segít!

Ismét egy búcsú, ismét eg ynehéz délután. Már reggel éreztem és tudtam, hogy nehéz lesz. MIndig nyugtatom ilyenkor magam, hogy nyugi csak 1 hét és ismét együtt lehetünk, de mégis nagyon nehéz, hihetetlenül nehéz. Amikor egész héten nincs melletted az akit szeretsz!Itt a kisfiam velem és ez persze erőt ad, mert mégsem vagyok teljesen egyedül. De ő rám támaszkodik, én vigyázok rá, és vannak pillanatok, amikor mint egy gyereknek nekem is szükségem van támaszra, vagy csak egy ölelésre.

Sokszor érzem, hogy mély ponton vagyok és nem bírom tovább. Nem bírom tovább a rám váró nehézségeket, a bizonytalanságot, hogy mi fog történi holnap és az után. Félek, hogy mikor lesz az a pont, hogy nem megy tovább...de tudom, hogy ilyen nem lehet, mert erősnek kell lennem és ki kell tartanom.

Kicsit néha belefáradok az állandó aggodásba, idegeskedésbe, a várakozásba és olyan apró dolgokba is mint például a mindennapi pakolgatás a kórház és a szálló között. Az állandó fertőtlenítések és az odafigyelés, hogy mindent megtegyek annak érdekében, hogy a Bazsi nehogy elkapjon valamit. Elviekben szájkendőt is kéne húznom, az elővigyázatosság kedvéért, de egyenlőre nem bírom egész nap a vackot hordani, melleseleg a Bazsi is megijed tőle. Sokszor érezem úgy nem megy tovább. Vágyom egy normális és felhőtlenül boldog életre!

Megfogadtam nagyon sokszor, hogy nem teszem fel magamnak a szokásos miért kérdést, és néha mégis megteszem. Miért történik ez vele és velünk? Mivel érdemeltük ki mind a hárman?...rengeteg kérdés és sehol a válasz. Olyan kérdések, amikre sosem kapom meg azt hiszem. Persze ilyenkor eszembe jut, hogy nem a múlttal kell foglalkozni és abba vájkálni, hanem nézni a jövőbe pozitívan. Igen pozitívan. Na ez aztán a legnehezebb bizonyos helyzetekben, pedig próbálom nagyon. De vannak pillanatok, amikor megijedek.

Nagyon nehezen bírkoztam meg azzal is, hogy úgy naggyából teljes szemléletmódot kellet váltanom. Aki ismer az tudja mennyire terbvező típus vagyok. Hiszek a sorsban, de még mennyire, de mégis szeretem befolyásolni a dolgokat, a történeseket, amik velem történnek. Na a tervezésnek ezennel annyi. Nem hogy egy hétre, konkrétan egy napra, vagy sokszor eg yórára előre nem tudok tervezni, mert bármikor bármi történhet és azzal akkor és abban a pillanatban kell megbírkozni és menni tovább. Eleinte próbáltam megtervezni egy-egy hetünket de az élet mindig közbeszólt, ami persze még egy lapáttal rátett a rossz közérzetemre. Szóval arra az álláspontra jutottam, hogy végiggondolom, hogy mi az a teendő, ami a legfontosabb és azokat próbálom megcsinálni.

Sokszor az energia is elfogy, kicsit lemerül a duracell nyuszi:-)

A Bazsi mosolya, és tekintete, azonban sok mindenen átsegít és erőt ad, rengeteg erőt. A szeretteink és az a sok jó ember, aki szorít értünk és segít nekünk szintén megadja kellő löketet.

Elkezdtem olvasni a Titok című könyvet, mert ajánlották az adott helyzetbe. Sok-sok gondolatot igyekszem megragadni belőle és persze a gyakorlatba is hasznosítani. Ehhez azonban idő kell, azt hiszem elég sok idő.

Holnaptól jön ismét a mamám. Nagyon hálás vagyok, szerintem nem is tudja mennyire, érte, hogy feljön hozzánk és segít. Eleve az, hogy nem vagyunk egyedül nagyon jó!

Lehet, hogy furcsán hangzik, de szeretnék valamit kérni azoktól akik olvassák ezt a bejegyzésemet...ÖLELJÉTEK MEG EGY FORRÓ ÖLELÉSSEL AZT AKIT NAGYON SZERETTEK és becsüljétek meg azt a pillanatot!!!!